A vetésforgó az a gyakorlat, amelynek során különböző növényeket termesztenek egymás után ugyanazon a földterületen, egymást követő évszakokban a talaj termékenységének fenntartása, a kártevők és betegségek csökkentése, valamint a terméshozamok növelése érdekében. Az elv ősi: a római szerzők a gabonafélék és a hüvelyesek váltakozását javasolták, a középkori háromtáblás rendszer pedig téli gabonát, tavaszi gabonát és ugarot vetett. A 18. századi négytáblás Norfolk-i vetésforgó – búza, fehérrépa, árpa, lóhere – a brit mezőgazdasági forradalom sarokköve volt. A vetésforgók megszakítják a kártevők és betegségek életciklusait, kiegyensúlyozzák a tápanyag-felhasználást, javítják a talaj szerkezetét, és csökkentik a szintetikus anyagoktól való függőséget. A hüvelyesek megkötik a nitrogént, a mélyen gyökerező növények fellazítják az altalajt, a takarónövények pedig védik a talajt a haszonnövények között. A modern vetésforgókat a piaci kereslet, az éghajlat és a talajtípus köré tervezik, és két-öt évig is eltarthatnak. A vetésforgó az ökológiai gazdálkodás és a természetvédelmi mezőgazdaság központi elve, és a maximális haszon érdekében gyakran kombinálják a művelés nélküli művelés, a takarónövényzet és az integrált növényvédelemmel.