Az elégia egy komoly elmélkedést kifejező költemény, leggyakrabban a halottakért szóló siratóének. A gyásztól a vigasz vagy az elfogadás valamilyen formája felé halad.

A klasszikus elégiák meghatározott metrikai konvenciókat követtek; az angol hagyomány rugalmasabb formában, de következetes az alkalom és a hangnem tekintetében. Milton „Lycidas”, Tennyson „In Memoriam” és Whitman „When Lilacs Last in the Dooryard Bloom'd” című művei mérföldkőnek számítanak. Az elégia jellemzően dicséri az elhunytat, kifejezi a beszélő bánatát, és egy tágabb – vallási, filozófiai vagy természeti – perspektívát keres, amely képes befogadni a veszteséget.

Nem minden szomorúvers elégia. A műfaj a gyász formális aktusát és a halandóság értelmezésére tett kísérletet sugall. A kortárs elégiák megkérdőjelezhetik a vigasz lehetőségét, miközben továbbra is a nyilvános és privát gyász hagyományán belül mozognak. A legjobb elégiák olyan érzéseknek adnak formát, amelyek egyébként elárasztanának.

Az a vers, amely a veszteséget kimért beszéddé alakítja, és a hiányzal való együttélés módját keresi, elégia.