A fenomenológia a tudatos tapasztalat struktúráinak tanulmányozása. Nem azt kérdezi, hogy mi létezik, hanem azt, hogy milyen megtapasztalni azt, ami létezik. Edmund Husserl alapította a mozgalmat a 20. század elején, azzal érvelve, hogy a filozófiának vissza kell térnie magukhoz a dolgokhoz, a megélt tapasztalati világhoz. Ő fejlesztette ki az epoché, vagyis a zárójelezés módszerét, amelyben a fenomenológus felfüggeszti a világ létezéséről alkotott ítéletét, hogy leírhassa, hogyan jelenik meg. Martin Heidegger, Husserl tanítványa, a világban-létre helyezte a hangsúlyt, azzal érvelve, hogy mindig is kapcsolatban állunk a világgal, nem pedig távolságtartó megfigyelők vagyunk. Maurice Merleau-Ponty a testet hangsúlyozta a tapasztalat médiumaként. Jean-Paul Sartre a fenomenológiát a szabadságra, a képzeletre és az érzelmekre alkalmazta.

A fenomenológia hatással volt a pszichológiára, a pszichiátriára, a szociológiára, az építészetre és a kognitív tudományra. Nem egyetlen doktrína, hanem módszer és hagyomány. Ragaszkodik ahhoz, hogy a tapasztalat ne csupán magyarázandó adat, hanem a valóság egy leírandó dimenziója. Központi meglátása, hogy a tudat mindig valaminek a tudata. Szándékos. Tárgyakra irányul, és ezek a tárgyak meghatározott módokon adottak. A fenomenológia ezeket a módokat vizsgálja.

Kulcsfontosságú fenomenológusok

• Husserl. Alapító, a zárójelezés módszerének kidolgozója.
• Heidegger. Világban-lét, hitelesség, szorongás.
• Merleau-Ponty. A megélt test, az érzékelés, a kétértelműség.
• Sartre. Szabadság, képzelőerő, rosszhiszeműség.

A fenomenológia nem introspekció. A tapasztalati struktúrák szigorú leírása, nem pedig a személyes érzések beszámolója.