Úgy beszélünk az egyik dologról, mintha egy másik lenne. A metafora azonosságot vagy közeli hasonlóságot állít anélkül, hogy a „hasonló” vagy „mint” szavakat használná. „Az idő tolvaj”, „a tanterem egy állatkert volt”, „a hangja bársonyos volt”. A hasonlat implicit és tömör, arra ösztönzi az olvasót, hogy a hordozó anyag tulajdonságait vigye át a tenorra.

A metaforák a gondolkodást és a stílust egyaránt formálják. Elvont gondolatokat tehetnek kézzelfoghatóvá, feltárhatják a rejtett hasonlóságokat, és új látásmódokat teremthetnek. A holt metaforák – „a hegy lába”, az „asztal feje” – annyira ismerőssé váltak, hogy figuratív eredetük szinte láthatatlan. Az élő metaforák továbbra is meglepetést okoznak és megvilágítanak.

A költők és a szónokok nagymértékben támaszkodnak a metaforákra, de a mindennapi beszéd is tele van velük. A tudományos és filozófiai nyelv is használ metaforákat, néha tudatosan, néha nem. A kockázat az, hogy egy észrevétlen metafora korlátozhatja a megértést. A jutalom a hirtelen világosság vagy érzelmi erő, amelyet egy jól megválasztott metafora nyújt. A metaforák felismerésének és megalkotásának megtanulása a nyelv pontosabb és fantáziadúsabb felhasználójává válásának része.