A megszemélyesítés emberi tulajdonságok, cselekedetek vagy érzések nem emberi dolgokhoz – állatokhoz, tárgyakhoz, természeti erőkhöz vagy absztrakciókhoz – való hozzárendelése. Arra készteti a nem emberi világot, hogy emberi módon beszéljen és cselekedjen.

„A szél suttogott”, „az igazság vak”, és „a város soha nem alszik” a megszemélyesítés esetei. A költők élénk képek létrehozására és az emberi tudat és a külvilág közötti kapcsolatok feltárására használják. A mesék és allegóriák szisztematikusan erre épülnek. A mindennapi beszédben a megszemélyesítés gyakori, és gyakran alig észrevehető.

A megszemélyesítés főként mértékében és kontextusában különbözik az antropomorfizmustól; az előbbi egy beszédkép, az utóbbi gyakran az emberi tulajdonságok állatoknak vagy isteneknek való tágabb tulajdonítása. A hatékony megszemélyesítés természetesnek hat a kontextusában; az erőltetett megszemélyesítés eszközként hívja fel magára a figyelmet. Az alak lehet játékos, ünnepélyes vagy nyugtalanító attól függően, hogy mit és hogyan személyesít meg.

Amikor valami nem emberi dolgot úgy írunk le, mintha az lenne, a figura megszemélyesítés.