Az interakciótervezés alakítja azt, hogy a felhasználók hogyan lépnek interakcióba a digitális termékekkel. Lefedi a képernyők közötti áramlást, a gomb megérintésekor adott visszajelzést, a műveletet megerősítő animációt és a hibaüzenetet, amely elmagyarázza, mi ment rosszul. A terület az 1980-as években jelent meg, amikor a személyi számítógépek elterjedtek, és a tervezők felismerték, hogy a szoftvereknek használhatónak kell lenniük, nem csak funkcionálisnak. Bill Moggridge és Bill Verplank alkották meg a kifejezést az 1980-as évek közepén.

Az interakciótervezők az állapotokra, átmenetekre és visszajelzésekre gondolnak. Mi történik, amikor a felhasználó egy link fölé viszi az egeret? Mi történik, amikor elküld egy űrlapot? Mi történik, ha megszakad a kapcsolat? A jó interakciótervezés természetessé teszi ezeket a pillanatokat. A rossz interakciótervezés bizonytalanná teszi a felhasználókat. Egy gomb, amelyiknek a megjelenése nem változik kattintásra, töröttnek érződik. Egy soha fel nem oldódó betöltő pörgettyű szorongást kelt. A tervezők már korán prototípust készítenek ezekről az interakciókról, gyakran egyszerű eszközökkel, hogy teszteljék, hogyan érződnek, mielőtt kódot írnának.

Alapvető aggodalmak

• Visszajelzés: egy művelet rögzítésének megerősítése.
• Állapotok: alapértelmezett, lebegés, aktív, letiltott, hiba.
• Átmenetek: hogyan változnak a képernyők és az elemek.
• Mikrointerakciók: apró pillanatok, amelyek irányítanak és örömet okoznak.

Az interakciótervezés nem csak arról szól, hogy széppé tegyük a dolgokat. Arról is szól, hogy kiszámíthatóvá, reszponzívvá és könnyen érthetővé tegyük őket.