1972-ben Paul Berg és kollégái a Stanfordon egy majomvírus DNS-ét egy baktérium DNS-ével kombinálták. Ez volt az első rekombináns DNS-molekula. Ez az eredmény elindította a géntechnológia korszakát. 1973-ban Stanley Cohen és Herbert Boyer egy rekombináns plazmidot juttattak be E. coliba, és kimutatták, hogy az képes replikálódni. A molekuláris biológia eszközei ekkorra már a helyükön voltak.

A rekombináns DNS különböző forrásokból származó DNS-ek összekapcsolásával jön létre. A restrikciós enzimek specifikus szekvenciákon hasítják a DNS-t. A ligáz összekapcsolja a fragmentumokat. A kapott molekula beilleszthető egy gazdasejtbe, ahol replikálódik és expresszálja a benne lévő géneket. Ez a technika a génklónozás, a fehérjetermelés és a génterápia alapja.

A rekombináns DNS átalakította az orvostudományt és a mezőgazdaságot. A rekombináns baktériumok által termelt emberi inzulin felváltotta a sertés- és tehénhasnyálmirigyből kivont inzulint. A növekedési hormont, az alvadási faktorokat és a vakcinákat ugyanígy állítják elő. A genetikailag módosított növények rekombináns géneket hordoznak a kártevők elleni rezisztencia és a herbicidtolerancia érdekében. A génterápiák rekombináns DNS-t vagy RNS-t juttatnak be a genetikai hibák korrigálására.

A technológia kezdettől fogva aggodalmakat vetett fel. Az 1975-ös Asilomar konferencián irányelveket határoztak meg a rekombináns organizmusok biztonságos kezelésére vonatkozóan. Ezek az irányelvek fejlődtek ki a laboratóriumokat ma is szabályozó biológiai biztonsági előírásokká. A tudomány azért fejlődött, mert a biztonsági kérdéseket komolyan vették.