A cselló méretét és hangterjedelmét tekintve a brácsa és a nagybőgő között helyezkedik el. A játékos a térdei között tartja, és vonót húz a négy húrján, vagy pengeti azokat. Hangját gyakran hasonlítják az emberi baritonhoz vagy tenorhoz melegsége és kifejezőereje miatt.

A zenekarban a csellószekció a vonósok textúrájának alsó középső részét alkotja, és gyakran dallami vonalakat hordoz. A szólórepertoár gazdag, a Bach-szvitektől Dvořák, Elgar és Sosztakovics versenyműveiig. A kamarazene a csellót vonósnégyesekben, zongoratriókban és vegyes együttesekben helyezi el, ahol éneklési minősége ragyog.

A hangszer mérete szilárd technikai alapot igényel. A változó pozíciók, a vibrato és a vonóvezérlés az évek során fejlődik ki. A modern csellisták kiterjesztett technikákat és kortárs műveket is felfedeznek, amelyek a hangszert a hagyományos klasszikus szerepeken túlra emelik.

Egy jól játszott cselló képes megtölteni egy termet olyan hangzással, amely egyszerre bensőséges és erőteljes.