A pátosz a közönség érzelmeire való meggyőző apelláció. Arisztotelész a retorika három fő módja közé sorolta az éthosz és a logosz mellett.

A pátoszt használó beszélő vagy író szánalmat, haragot, félelmet, büszkeséget vagy más érzéseket kíván kiváltani, amelyek egy adott következtetésre vagy cselekvésre késztetik a közönséget. Az élénk történetek, a töltőképek és a közönség értékrendjéhez való közvetlen szólás gyakori technikák. A pátosz erőteljes és potenciálisan manipulatív; az etikus meggyőzés hiteles karakterrel és megalapozott érveléssel párosítja, ahelyett, hogy pusztán az érzelmekre hagyatkozna.

Az irodalomban a pátosz olyan tulajdonságra utal, amely gyengéd vagy szomorú érzéseket vált ki az olvasóban – például egy szenvedő szereplő sorsát. A túlzott vagy ki nem érdemelt pátosz szentimentalizmussá válik. A hatékony pátosz a helyzetben gyökerezik, és tiszteletben tartja a közönség azon képességét, hogy kényszerítés nélkül érezzen.

A meggyőzés vagy a művészet azon eleme, amely megindítja a szívet, a pátosz.