Az okkultáció akkor következik be, amikor egy égitest elhalad egy másik előtt, és elrejti azt a szem elől. A szó a latin occultare szóból származik, ami azt jelenti, hogy elrejteni. Ugyanaz a geometriai képlet, mint a napfogyatkozás, de a kifejezést általában csillagokkal, aszteroidákkal vagy bolygókkal kapcsolatos eseményekre tartják fenn, nem pedig a Napra.

Az okkultációk tudományosan hasznosak. Amikor egy aszteroida elhalad egy csillag előtt, a csillagászok több helyről is meg tudják mérni a csillag eltűnésének idejét. Az eltűnés időtartama felfedi az aszteroida méretét és alakját. Ha az aszteroidának van holdja, a hold is eltakarhatja a csillagot, felfedve annak létezését. Így mértek már sok apró égitestet.

A bolygóokkultációk is értékesek. Amikor a Plútó eltakar egy csillagot, a csillagok fényének halványulása és fényesedése felfedi a Plútó légkörének szerkezetét. Amikor egy gyűrűrendszer eltakar egy csillagot, a halványulás mintázata mutatja a gyűrűk sűrűségét és hézagait. A Voyager ezt a technikát alkalmazta a Neptunusznál és az Uránusznál.

A történelem leghíresebb okkultációját akkoriban nem nevezték napfogyatkozásnak. Az 1919-es napfogyatkozás, amikor a Hold eltakarta a Napot, lehetővé tette Arthur Eddington számára, hogy megmérje a csillagfény Nap gravitáció általi eltérülését, megerősítve az általános relativitáselméletet.