A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás, vagy KMA, a világegyetem legősibb fénye. Körülbelül 380 000 évvel az ősrobbanás után szabadult fel, amikor a világegyetem annyira lehűlt, hogy az elektronok és a protonok semleges hidrogénné egyesülhettek. Előtte a fény nem tudott szabadon terjedni. Utána viszont igen. Ez a fény azóta is terjed, a világegyetem mikrohullámú hullámhosszra való tágulása miatt.

A KMHz rendkívül egyenletes. Hőmérséklete 2,725 Kelvin, néhány százezredrésznyi apró ingadozással. Ezek az ingadozások a ma látott galaxisok, galaxishalmazok és szuperhalmazok alapjai. Ezek az átlagosnál valamivel sűrűbb régiókat jelölnek, ahol a gravitáció végül összehúzta az anyagot.

A KMB-t véletlenül fedezték fel 1964-ben. Arno Penzias és Robert Wilson egy rádióantenna zajának csökkentésére törekedtek, és egy minden irányból érkező permanens jelet találtak. Megtalálták az ősrobbanás utófényét. A felfedezés Nobel-díjat hozott nekik.

Az olyan műholdak, mint a COBE, a WMAP és a Planck, rendkívül részletesen feltérképezték a KMB-t. Adataik pontosan meghatározzák az univerzum korát, összetételét és geometriáját. Ez a modern kozmológia legfontosabb megfigyelése.