Az alliteráció ugyanazon mássalhangzó ismétlése egymáshoz közeli szavak elején. Ez az egyik legrégebbi és leghallhatóbb eszköz az angol versben és prózában.

Az angolszász költészet az alliterációra, és nem a rímvégre igazításra támaszkodott fő szerkezeti elvként. A „Beowulf” olyan sorokra épül, amelyekben a hangsúlyos szótagok közös kezdőhanggal kezdődnek. Későbbi költők továbbra is használták ezt az eszközt a hangsúly, a muzikalitás és az emlékezetesség kedvéért: „lustán nézve a tengerre” vagy „a barázda szabadon követte”. A prózaírók ritkábban alkalmazzák, gyakran ritmikus ütés vagy ironikus hatás érdekében.

Az alliteráció felhívja a figyelmet az általa összekapcsolt szavakra, és egyetlen emlékezetes egységgé kötheti a kifejezéseket. Túlzott használat esetén zavaró vagy komikus lesz. Visszafogottan kezelve azonban a gyönyör és a koherencia finom forrása marad mind a költészetben, mind a fokozott prózában. Kapcsolódó eszközök közé tartozik az aszonancia (magánhangzók ismétlése) és a konszonancia (mássalhangzók ismétlése a szavakon belül vagy a szavak végén).

Amikor az egymást követő hangsúlyos szótagok ugyanazzal a mássalhangzóval kezdődnek, alliteráció működik.