A skálázhatóság a blokklánc azon képessége, hogy a növekvő kereslettel több tranzakciót tudjon kezelni. A Bitcoin másodpercenként körülbelül 7 tranzakciót dolgoz fel. Az Ethereum körülbelül 15-öt. A Visa több tízezer tranzakciót dolgoz fel. Ez a különbség a skálázhatósági probléma. Amikor egy lánc túlterheltté válik, a díjak emelkednek, és a felhasználók várakoznak. Ha a lánc nem tud skálázódni, nem tud fizetési hálózatként szolgálni a világ számára. A gazdagok elszámolási rétegévé válik.

A megoldások két kategóriába sorolhatók. Az 1. rétegbeli skálázás megváltoztatja az alapprotokollt: nagyobb blokkok, sharding vagy gyorsabb konszenzus. A 2. rétegbeli skálázás erre épít: összesítések, oldalláncok és állapotcsatornák. Mindegyik megközelítésnek vannak kompromisszumai. A nagyobb blokkok növelik az átviteli sebességet, de megnehezítik egy csomópont futtatását, ami rontja a decentralizációt. A sharding darabokra osztja a láncot, ami bonyolultabbá és új biztonsági feltételezéseket eredményez. Az összesítések a végrehajtást a láncon kívül helyezik el, és a láncon rendezik el, ami megőrzi az alapréteg biztonságát, de hidakat igényel. A skálázhatósági trilemma szerint a három közül kettőre optimalizálhatunk: skálázhatóság, biztonság és decentralizáció. Minden tervezési döntés egy sarkot választ.

Skálázhatósági megközelítések

• Nagyobb blokkok — nagyobb átviteli sebesség, kevesebb csomópont
• Sharding — párhuzamos feldolgozás, komplex koordináció
• Összesítések — láncon kívüli végrehajtás, láncon belüli elszámolás
• Oldalláncok — független láncok saját konszenzussal

Egyetlen blokklánc sem skálázható végtelenül. A kérdés az, hogy hol alakulnak ki a szűk keresztmetszetek, és ki viseli a költségeket.