Magára hagyva az emberi elme találgathat Istenről, de nem állíthat biztos tudást. A kinyilatkoztatás az az állítás, hogy Isten nem hagyta az emberiséget találgatásra. Ez Isten saját cselekedete, amellyel megismerteti magát.

A bibliai hagyományokban a kinyilatkoztatás a történelemben és a szóban történik. Isten szól Ábrahámmal, kiszabadítja Izraelt Egyiptomból, megszólítja a prófétákat, és a keresztény hit szerint Jézusban testesül meg. A Szentírást ennek a beszédnek az írott letéteményének tekintik. Az általános kinyilatkoztatás – a teremtés és a lelkiismeret tanúságtétele – különbözik a különleges kinyilatkoztatástól, az Izrael és az egyház által adott konkrétabb kinyilatkoztatástól. Az Újszövetséget lezáró könyvet magát Jelenéseknek nevezik, a világvége apokaliptikus leleplezése.

A teológia régóta vitatja, hogyan kapjuk meg a kinyilatkoztatást. Egyesek a propozíciós tartalmat hangsúlyozzák – a kimondható és elhihető igazságokat. Mások a személyes találkozást hangsúlyozzák – Isten önkinyilatkoztatását, amely átalakítja a befogadót. A legtöbb klasszikus magyarázat mindkettőt együtt kezeli: Isten kinyilatkoztatja mind önmagáról szóló tényeket, mind a saját jelenlétét. A folyamat nem merül ki a múltban; a Lélek továbbra is megvilágítja az írott szót és vezeti a közösséget.

Valamilyen kinyilatkoztatás nélkül a vallásos nyelv puszta kivetítéssé válhat. Ezzel a beszélgetés a másik oldalról indul.