A drámai monológ olyan vers, amelyben egyetlen beszélő szól egy csendes hallgatóhoz, feltárva a szereplőt és a helyzetet. A beszélő nem a költő, hanem egy kitalált személy.

Robert Browning olyan versekben tökéletesítette a formát, mint az „Utolsó hercegnőm” és „A püspök elrendeli sírját”. Ferrara hercege, miközben portrét mutat, akaratlanul is felfedi féltékenységét és volt felesége esetleges meggyilkolását. Az olvasó abból rakja össze az igazságot, amit a beszélő mond, és abból, amit nem lát meg önmagáról. A néma hallgatóság burkolt reakciói tovább alakítják a drámát.

A drámai monológok a líra intenzitását a dráma jellemvonásaival ötvözik. Pszichológiai elemzésre ösztönöznek, és gyakran leleplezik az önámítást, a hiúságot vagy az erkölcsi vakságot. A modern költők továbbra is a formát a legkülönbözőbb hangokhoz és helyzetekhez igazítják. A kulcsfontosságú követelmény továbbra is egy meghatározott beszélő, akinek szavai több hatást fejtenek ki, mint amennyit a beszélő szándékozik.

Egyetlen hang, amely egy adott helyzetben megszólal, és a beszéd aktusa során többet tár fel, mint amennyit valójában jelent – ​​ez a drámai monológ.