Az érzékelési állandóság az a hajlam, hogy az ismerős tárgyakat változatlannak érzékeljük, még akkor is, ha a retina képe változik. A méret, az alak, a fényerő és a szín viszonylag állandó marad a távolság, a látószög és a megvilágítás változásai ellenére.

Egy ajtót téglalap alakúnak látunk, akár csukva, akár félig nyitva van. Egy elsétáló személy nem tűnik úgy, mintha összehúzódna. Egy fehér ing beltéri világítás mellett is fehérnek tűnik. A vizuális rendszer ezeket az állandóságokat úgy éri el, hogy kontextuális információkat – távolságjeleket, környező felületeket és a külvilágról alkotott feltételezéseket – használ fel a tárgyak stabil tulajdonságainak visszanyerésére a változó proximális ingerből.

Az állandóság nem tökéletes. Szélsőséges körülmények megtörhetik, és bizonyos illúziók ugyanazokat a mechanizmusokat használják ki, amelyek normális esetben stabilitást hoznak létre. Mégis, hétköznapi körülmények között az állandóság figyelemre méltóan hatékony, lehetővé téve a felismerés és a cselekvés folyamatos újrakalibrálás nélküli folytatását.

A világ azért tűnik stabilnak, mert az érzékelés azon dolgozik, hogy így is maradjon.