Egy szereplő egyedül mondja el gondolatait a színpadon. A monológ az a magánbeszéd, amelyet a közönség számára tesznek közzé. Shakespeare darabjai gazdagok monológokban; Hamlet „Lenni vagy nem lenni” című darabja a leghíresebb. Az eszköz lehetővé teszi a közönség számára, hogy belső vitákat, rejtett indítékokat vagy érzelmi állapotokat halljon, amelyeket más szereplők nem osztanak.

A monológgal ellentétben, amelyet általában a színpadon lévő többi személyhez intéznek, a monológ önmagához vagy a közönséghez, mint bizalmasokhoz szól. Intimitásérzetet és drámai iróniát teremt: a közönség többet tud, mint a többi szereplő. A modern dráma és film hasonló technikákat fejlesztett ki – narráció, közvetlen kamerához intézett beszéd –, de a klasszikus monológ továbbra is erőteljes modell marad.

Egy hatásos monológ megírásához a személyes gondolatoknak természetesnek és ugyanakkor kiemeltnek kell hangzaniuk. A beszédnek elő kell segítenie a közönség megértését, miközben hű marad a szereplő hangjához és a helyzethez. Amikor ez sikerül, a monológ a nyomás alatt álló elme működésébe való koncentrált betekintés pillanatává válik.