Az aszonancia a magánhangzók ismétlődése egymás melletti szavakban. Belső zenét hoz létre a rím teljes visszhangja nélkül.

A „Spanyolországban az eső főleg a síkságon marad” kifejezésben a hosszú „a” hang köti össze a szavakat. A költők az aszonanciát képek összekapcsolására, a tempó lassítására vagy gyorsítására, illetve finom hangulat megteremtésére használják. Prózában is megjelenik, bár kevésbé feltűnően. Mivel az angol helyesírás szabálytalan, az aszonancia inkább a hangtól, mint a betűtől függ; a „tó” és a „sors” asszonánsak, annak ellenére, hogy magánhangzóikat másképp írják.

Az aszonancia különbözik az alliterációtól, amely a kezdő mássalhangzókat ismétli, és a teljes rímtől, amely mind a magánhangzót, mind a következő mássalhangzót egyezik. Mindkét eszközzel kombinálható a sűrűbb hangzás érdekében. Túlzott használat esetén észrevehetővé és zavaróvá válik; könnyedén kezelve a nyelvnek csendes kohéziót kölcsönöz, amelyet a fül akkor is érzékel, amikor a szem nem.

Amikor ugyanaz a magánhangzó több szóban is hallható, a minta aszonancia.