A költségalapú árképzés az egyik legegyszerűbb árképzési módszer: egy standard haszonkulcsot adunk hozzá egy termék előállítási költségéhez. Ha egy kütyü elkészítése 10 dollárba kerül, és a vállalat 20 százalékos haszonkulcsot alkalmaz, akkor az eladási ár 12 dollár. A haszonkulcs fedezi a rezsiköltségeket és a profitot.

A módszer elterjedt a gyártásban, az építőiparban és a kormányzati szerződésekben. Könnyen kiszámítható, könnyen indokolható, és biztosítja a költségek fedezését. Azon vállalatok számára, amelyek bizonytalan költségekkel járó projektekre pályáznak, kiszámítható haszonkulcsot biztosít.

Problémák a költségalapú árképzéssel:

• Figyelmen kívül hagyja, hogy a vásárlók mit hajlandóak fizetni.
• Figyelmen kívül hagyja a versenytársak árait.
• Nem veszi figyelembe az érzékelt értéket.
• Jutalmazhatja a hatékonyság hiányát, ha a költségeket automatikusan áthárítják.

A költségalapú árképzés (Cost-Plus) a leghatékonyabb az olyan árucikkek esetében, ahol az áralapú verseny és a kereslet viszonylag stabil. Rosszul működik luxuscikkek, innovatív termékek és olyan piacok esetében, ahol az érték szubjektív. Egy olyan vállalat, amely csak a költségek alapján árazik, pénzt hagyhat az asztalon, vagy kiszoríthatja magát a piacról anélkül, hogy felismerné, miért.