A harmónia a különböző hangmagasságok egyidejű megszólaltatása és az, ahogyan ezek a kombinációk egyik hangmagasságból a másikba kerülnek. A nyugati zenében a legismertebb harmonikus nyelv a hármashangzatokra és a szeptimakkordokra épül, amelyek feszültség- és felbontásmintákat hoznak létre.

Egy dallam önmagában is megállhatja a helyét, a harmónia azonban kontextust és érzelmi irányt ad neki. Az akkordmenetek irányítják a hallgató elvárásait. A zeneszerzők és dalszerzők olyan harmóniákat választanak, amelyek alátámasztják, színezik, vagy néha szándékosan ellentmondanak a dallamnak.

A különböző stílusok eltérően kezelik a harmóniát. A klasszikus, bevett gyakorlat szerinti harmónia viszonylag szigorú énekvezetési szabályokat követ. A jazz kiterjesztett és módosított akkordokkal bővíti a palettát. Néhány huszadik századi és nem nyugati hagyomány teljesen más szervezőelveket alkalmaz. A harmónia tanulmányozása a fület arra edzi, hogy meghallja a zene felszíne alatt rejlő kapcsolatokat.

Még az egyszerű dalok is mélységet nyernek, amikor a harmónia szándékosan mozog.