A vallások ritkán utaznak lezárt tartályokban. Amikor a hagyományok találkoznak, az elemek gyakran átvándorolnak az egyikből a másikba. Szinkretizmusnak nevezik ezt az összeolvadást – néha szándékos, néha szinte észrevétlen.

Történelmi példák mindenhol megtalálhatók. A hellenisztikus kultúra a görög filozófiát egyiptomi és közel-keleti kultuszokkal ötvözte. Amerikában az őslakos gyakorlatok katolikus szimbólumokkal ötvöződtek, új áhítati formákat hozva létre. Kelet-Ázsiában a konfuciánus etika, a buddhista kozmológia és a helyi szellemkultuszok régóta együtt élnek az egyedülálló háztartásokban. Még a kereszténység és az iszlám történetén belül is előfordultak korábbi helyi szokások, amelyeket átvettek és újraértelmeztek.

A kifejezést gyakran pejoratív értelemben használják azok, akik egy hagyomány tisztaságát őrzik. Ebből a szempontból a szinkretizmus felhígítja a kinyilatkoztatást és zavart okoz. Mások elkerülhetetlen, sőt kreatív folyamatnak tekintik, amelynek során a vallások alkalmazkodnak az új környezetekhez és életben maradnak. Az antropológusok inkább a kulturális változás semleges leírásaként, mintsem teológiai ítéletként kezelik.

Nem minden keverék egyformán stabil. Némelyik tartós új vallásokat hoz létre; mások átmenetiek vagy felszínesek maradnak. A döntő kérdés általában az, hogy a létrejövő forma továbbra is koherens víziót hordoz-e a szentről, vagy csupán vonzó töredékeket gyűjt össze.

A szinkretizmus arra emlékeztet minket, hogy a vallási határok átlátszatlanabbak, mint ahogy azt a hivatalos nyilatkozatok néha sugallják.