Albert Camus Sziszifusz mítosza című művét egy drámainak tűnő, mégis egyértelmű állítással kezdte: az egyetlen komoly filozófiai probléma az öngyilkosság. Kérdése az volt, hogy érdemes-e élni az életet, ha nincs benne rejlő értelme. A világegyetem hallgat. Mi mindenképpen követeljük az értelmet. Az emberi vágyakozás és a kozmikus közöny ütközése az abszurd.

Camus nem arra a következtetésre jutott, hogy az életet fel kell hagyni. Az ellenkezőjét állította. A lázadás, a szabadság és a szenvedély azok a válaszok, amelyeket támogatott. Sziszifusz, aki arra van ítélve, hogy örökre sziklát görgessen fel a dombra, az esszé hőse. Tudja, hogy a feladat hiábavaló. Továbbra is küzd. Camus boldognak képzelte el. Az abszurd nem követeli meg a kétségbeesést; megköveteli a jelentés hiányával való szembenézést anélkül, hogy a vallásba, az ideológiába vagy az önámításba menekülnénk.

Kulcsfontosságú ötletek

• Az abszurd a jelentés iránti igényünk és a világ csendje közötti szakadékból fakad.
• A Revolt azt jelenti, hogy együtt élni ezzel a feszültséggel, ahelyett, hogy megoldani azt.
• A Szabadság a hamis remények feladásából következik.
• A Passion a jelen tapasztalatainak befogadását jelenti.

Az abszurdizmus nem nihilizmus. A nihilizmus azt mondja, hogy nincs értelem. Az abszurditás azt mondja, hogy értelemre vágyunk, de nem találjuk meg, és mégis élnünk kell.