A nárcizmus egy olyan személyiségminta, amelyet túlzott önfókusz, csodálat iránti igény és mások iránti empátia relatív hiánya jellemez. Szélsőséges formájában nárcisztikus személyiségzavarnak minősül.

A nárcisztikus vonásokkal rendelkező emberek gyakran nagyképű önképet mutatnak, ám ez a kép törékeny lehet és külső megerősítéstől függhet. Dühvel vagy visszahúzódással reagálhatnak, ha kritikát kapnak. A kapcsolatok általában felszínesek vagy kizsákmányolóak, mivel a másik személyt elsősorban a csodálat vagy az előny forrásaként értékelik. A szubklinikai nárcizmus az általános populációban is megjelenik, és összefüggésbe hozták a közösségi médiában való viselkedéssel, a vezetési stílusokkal és az interperszonális konfliktusokkal.

A fejlődéselméletek a túlzott dicséret vagy az érzelmi elhanyagolás korai tapasztalatait említik lehetséges közreható tényezőkként. A mérés jellemzően önbevalláson alapuló kérdőívekre támaszkodik, bár megfigyelői értékeléseket és klinikai interjúkat is alkalmaznak. A kezelés kihívást jelent, mivel éppen azok a tulajdonságok csökkentik a változás motivációját, amelyek nehézséget okoznak.

Amikor az önbecsülés a személyiség szervezőelvévé válik a valódi kapcsolat rovására, akkor nárcizmus alakul ki.