A molekulák akkor is vonzzák egymást, ha nincsenek egymáshoz kötve. Ezeket a gyenge vonzerőket Van der Waals-erőknek nevezik, amelyeket Johannes Diderik van der Waalsról neveztek el, aki a 19. században írta le őket. Ide tartoznak a dipól-dipól kölcsönhatások, a dipólus által indukált dipól kölcsönhatások és a londoni diszperziós erők. Gyengébbek, mint a kovalens vagy ionos kötések, de meghatározzák számos anyag forráspontját, olvadáspontját és fizikai tulajdonságait.

A londoni diszperziós erők a leggyengébbek és a leguniverzálisabbak. Az elektronsűrűség átmeneti ingadozásaiból erednek, amelyek azonnali dipólusokat hoznak létre. Ezek a dipólusok dipólusokat indukálnak a közeli molekulákban, gyenge vonzerőt hozva létre. A diszperziós erők a molekulamérettel és a felülettel együtt növekednek. Ezért a nagyobb molekulák forráspontja magasabb. A jód szobahőmérsékleten szilárd, míg a fluor gáz. Mindkettő halogén, de a jódnak több elektronja és erősebb diszperziós erői vannak.

A dipól-dipól kölcsönhatások poláris molekulák között jönnek létre. Az egyik molekula részleges pozitív vége vonzza a másik molekula részleges negatív végét. A hidrogénkötések a dipól-dipól kölcsönhatás speciális, erősebb esetei. Akkor jönnek létre, amikor a hidrogén nitrogénhez, oxigénhez vagy fluorhoz kötődik. Ezek felelősek a víz magas forráspontjáért és a DNS kettős spiráljáért.

A van der Waals-erők fontosak a biológiában, az anyagtudományban és a kémiában. Ezek tartják össze a grafit rétegeit, lehetővé teszik a gekkók számára a falak megmászását, és meghatározzák, hogyan kötődnek a gyógyszerek a célpontjaikhoz. Egyenként gyengék, de együttesen erősek.