Kultúrákon átívelően az emberek egy olyan legfelsőbb valóságot emlegetnek, amelyről úgy tartják, hogy megteremti, fenntartja és megítéli a világot. Ezt a valóságot Istennek nevezik az angol nyelvű monoteista kontextusokban. A fogalom hangsúlya változó, de a középpontjában a végső hatalom, a tudás és az erkölcsi tekintély áll.

A klasszikus teizmus Istent örökkévalónak, mindenhatónak, mindentudónak és tökéletesen jónak írja le. A perszonalista hagyományok a kapcsolatot, az imát és a szövetséget hangsúlyozzák. A misztikus utak a kimondhatatlan egységet hangsúlyozzák minden képen túl. Az Isten létezése melletti érvek a kozmológiára, az erkölcsre, a vallási tapasztalatra és a tervezettségre támaszkodnak; az ellenérvek a gonoszra, az isteni rejtettségre és a naturalista magyarázatok sikerére hivatkoznak.

Az istenhit milliárdok etikáját, politikáját, művészetét és személyes identitását formálja. Az ateizmus és az agnoszticizmus ugyanazon fogalomhoz viszonyítva határozza meg önmagát. Az Istenről szóló nyelv továbbra is a legmagasztosabb és egyben a legvitatottabb az emberi beszédben.

• A Legfelsőbb lényt teremtőnek és fenntartónak tekintik
• A monoteista vallások középpontjában áll
• A hatalom, a tudás és a jóság tulajdonságaival írják le
• Az imádat, az ima és a teológiai elmélkedés tárgya