Weber törvénye kimondja, hogy két inger között éppen észrevehető különbség arányos az ingerek nagyságával. Minél nagyobb az eredeti inger, annál nagyobbnak kell lennie a változásnak ahhoz, hogy érzékelhető legyen.

Ernst Weber megfigyelte, hogy a súlyok, a fényesség és más érzékszervi tulajdonságok megkülönböztetésének képessége állandó arányt követ, nem pedig állandó abszolút különbséget. Ahhoz, hogy egy hátizsák súlyának növekedését észleljük, a hozzáadott terhelésnek a meglévő súly nagyjából állandó hányadának kell lennie. Ugyanez az elv érvényes, bizonyos korlátok között, az összes érzékszervi modalitásra. Maga a hányad – a Weber-hányad – modalitásonként változik, és a legérzékenyebb megkülönböztetéseknél a legkisebb.

Weber törvénye a közepes intenzitástartományú ingerekre érvényes leginkább, és a küszöbérték közelében, valamint nagyon magas intenzitásoknál hatályát veszti. Fechner később ezt a törvényt használta fel az érzékelés első kvantitatív skálájának alapjául. A törvény továbbra is a pszichofizika alapelve, és gyakorlati útmutatóként szolgál a kijelzők, a termékkülönbségek és az érzékszervi kísérletek tervezéséhez.

Egy változásnak arányosan nagyobbnak kell lennie, ha a háttéringer nagyobb. Ez Weber törvénye.