„Vásárlóként szeretném elmenteni a fizetési módomat, hogy legközelebb gyorsabban tudjak fizetni.” Ez egy felhasználói történet. Egy mondat, nem specifikáció. Az agilis szoftverfejlesztő csapatok indexkártyákra vagy öntapadós cetlikre írják ezeket. A formátum arra kényszeríti az írót, hogy megnevezze a szerepkört, a célt és az okot. A hangsúlyt arra a személyre helyezi, aki ténylegesen használni fogja a funkciót, nem pedig az adatbázis sémájára.

A felhasználói történeteket Kent Beck és Ron Jeffries tette népszerűvé az 1990-es évek végén. Szándékosan hiányosak. A kártya egy beszélgetés ígérete. A fejlesztők, tervezők és termékmenedzserek megbeszélik a részleteket. Az elfogadási kritériumokat később adják hozzá. Egy túl nagy történetet eposznak neveznek. Egy túl homályos történetet egy hiba jelent, ami csak arra vár, hogy megtörténjen.

Három C

• Card: az írott történet, elég rövid ahhoz, hogy papírra vessük.
• Beszélgetés: a hézagokat pótló beszélgetés.
• Confirmation: a tesztek, amelyek bizonyítják, hogy működik.

A jó történetek függetlenek, vitaképesek, értékesek, felbecsülhetőek, kicsik és tesztelhetők. A betűszó az INVEST. Ez nem vallás. Néhány csapat munkatörténetként ír történeteket: „Amikor késésben vagyok, egy koppintással akarok fizetni, hogy ne késsem le a vonatot.” Ugyanaz az ötlet, más keretrendszer.