A szentség a láthatatlan kegyelem látható jele. A meghatározás klasszikus, de a gyakorlat régebbi nála. A víz, a kenyér, a bor, az olaj és a kézrátétel a szokásos eszközökké válnak, amelyeken keresztül az egyház hiszi, hogy Isten cselekszik.

A katolikus és az ortodox hagyomány hét szentséget ismer el: a keresztséget, a bérmálást vagy krizmát, az eucharisztiát, a bűnbánatot, a betegek kenetét, az egyházi rendet és a házasságot. A legtöbb protestáns hagyomány kettőt – a keresztséget és az Úrvacsorát – tart meg Krisztus által egyértelműen alapított szertartásokként. Az anyagi elem minden esetben nem mágia; az ígéret kijelölt hordozója. A keresztvíz nem csupán a megtisztulást szimbolizálja; ez az a hely, ahol a megtisztulást fogadják el és adják. A kenyér és a bor nem csupán emlékeztet, hanem Krisztus testében és vérében való közösséget jelentik.

A reformátorok vitatkoztak Krisztus jelenlétének pontos módjáról az Eucharisztiában, valamint bizonyos rítusok szükségességéről. Ezek a viták máig alakítják a felekezeti határokat. Mégis, a megosztottságon keresztül továbbra is fennáll az alapvető meggyőződés: Isten kézzelfogható, közös cselekedeteken keresztül találkozik az emberrel, nem pedig pusztán személyes meglátásokon keresztül.

A szentség tehát a lelkit a testihez, az egyént pedig a közösséghez köti. Olyan kegyelem, amely látható, tapintható és ízlelhető formában válik elérhetővé.