A Szentírás olyan írás, amelyet egy közösség szentnek és mérvadónak tekint. A tartalom hagyományonként változik, de a funkció hasonló: ezek a szövegek nem pusztán informatívak; azok a helyek, ahol az isteni hang hallatszására számítunk.

A zsidók számára a mag a Tanakh – a Tóra, a Próféták és az Írások. A keresztények számára ugyanezek a könyvek, másképp elrendezve, az Ószövetséget alkotják, összekapcsolódva az evangéliumokat, leveleket és apokalipszist tartalmazó Újszövetséggel. A muszlimok a Koránt tisztelik a végső, meghamisítatlan kinyilatkoztatásként. Más hagyományoknak is megvannak a saját kánonjaik: a Védáknak, a Tripitakának, a Guru Granth Sahibnak. Mindegyik esetben a felismerés folyamata fokozatos volt; a közösségek idővel felismerték, hogy mely írásoknak van egyedi súlyuk.

A Szentírás működése vitatott. Egyes hagyományok hangsúlyozzák a tévedhetetlenségét a hit és a gyakorlat kérdéseiben; mások az élő tanúságtevő szerepét hangsúlyozzák, amelyet a közösségen belül értelmezni kell. A fordítás mindig is szükséges és vitatott volt, mivel a szöveg ereje ahhoz a nyelvhez kötődik, amelyen befogadják. A nyilvános olvasás, a magántanulmányozás és a liturgikus használat generációkon átívelően tartja a szavakat a forgalomban.

Amikor egy szöveget szentírásnak nevezünk, azt állítják, hogy az többet tesz, mint pusztán a múltat ​​rögzíti. Továbbra is a jelent célozza meg.