A lélek az ember anyagtalan lényege. Sok kultúrában ez az a rész, amely gondolkodik, érez, választ, és a legtöbb vallási elképzelés szerint túléli a test halálát.

A görög filozófia adta a nyugati hagyomány klasszikus szókincsét. Platón a lelket halhatatlannak és előzetesen létezőnek tekintette, amely ideiglenesen egy testben lakozik. Arisztotelész az élő test formájának tekintette, amely ebben az életben elválaszthatatlan tőle. A bibliai nyelvezet kevésbé dualista; a héber nefes és a görög pszüché gyakran az egész élő személyt jelenti, nem pedig egy leválasztható entitást. Mégis mindkét szövetség egy olyan életről beszél, amely a síron túl is folytatódik, és a keresztény teológia végül a bibliai reményt filozófiai kategóriákkal szintetizálta.

A hindu és buddhista gondolkodásban az átmán, vagyis a tudat kontinuuma, amely újjászületéseken keresztül vándorol, párhuzamos fogalomként szolgál. Egyes modern materialisták teljesen tagadják a lélek létezését, az elmét az agyműködésre redukálva. Mások egy nem redukáló nézetet védenek, amelyben a tudat nem magyarázható teljes mértékben pusztán fizikai folyamatokkal.

Bármi legyen is a metafizikai státusza, a szó továbbra is az emberi élet mélységi dimenzióját jelöli – az elveszhető vagy megtalálható, elnehezedő vagy felszabaduló ént. Amikor valaki gyötrődő vagy békében lévő lélekről beszél, a nyelv továbbra is súlyt hordoz.